Ahogy idősebb leszek,egyre fontosabbnak tartom az együttérzés,a reménysugár mutatását nemcsak a barátaimnak,hanem lehetőség szerint minden olyan az életembe belépő személynek,akiken azt látom,nem tudnak-vagy inkább nem mernek-kiállni magukért.
Nem kell nagy dolgokra gondolnotok,nem vagyok én női kereszteslovag,vagy ilyesmi,csupán szentül hiszem,sokszor úgy tudsz leginkább erőt önteni valakibe,ha biztosítod róla,nincs egyedül.
És arról,hogy segítő kezek igenis léteznek.Ehhez viszont előbb erőt kellett vennem magamon-nem is kicsit-és őszintének kellett lennem a saját küzdelmeimmel a bulímiámat illetően.A családom,a barátaim,de legfőképp saját magam előtt.Pontosan tudom,hogy rajtam kívül a világon több ezer lány küzd hasonló kényszerbetegségekkel,amiket próbálnak titokban tartani,hiszen mások előtt beszélni a gondjainkról még mindig tabunak számít.
Azt gondolom,mindannyiunk életének célja van,és sok esetben azzal segíthetsz másoknak rátalálni erre,ha megosztod vele a saját történeted.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: