Napjaink gyakori mellékhatása a kishitűség. Nem vagyok képes erre,nem vagyok képes arra.Amikor az ilyen és ehhez hasonló negatív gondolatok ostromolják a tudatom,legszívesebben ki sem bújnék a takaró alól.Hiszen mennyivel csábítóbb elmerülni a kiadós bőgésben,az önsajnálatról nem is beszélve.Ha pedig ezen felül még az élet is rendre olyan személyeket sodor az utamba,akik szintén nyomorúságosnak gondolják sorsukat,még mélyebbre kalapálom magam,nem számít,hogy azt a bizonyos fényt az alagút végén egyébként is már nagyon régen nem látom.
Sokszor kellett padlót fognom,majd feltápászkodnom,hogy megtanuljam,a hitemet nem másokból,kizárólag magamból meríthetem.Rengeteg emberrel találkoztam,akik kötelességüknek érezték,hogy lelombozzanak bárkit,akinél vérszagot fogtak-értsd.észlelték,hogy voltak álmai-.Mindezt miért?Leginkább azért,hogy kóstolgassanak és/vagy a saját hitetlenségük,kudarcaik kivetítésének is ez volt a legjobb eszköze.Na az ilyen embereket kellene jól lerázni,helyette inkább magunkkal,és az igaz barátainkkal foglalkozni,akik hisznek bennünk,és nem elnyomnak,hanem felemelnek.
Egyáltalán hogy jön valaki ahhoz,hogy megtiltsa nekünk,hogy megéljük az álmainkat?Sehogy.Legalábbis,amíg nem engedjük,addig biztosan nem.Tele van ez a világ tehetséges emberekkel,és ameddig mi hiszünk magunkban,senki és semmi nem állhat a kiteljesedésünk útjába.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: