Jim Morrison egyszer azt mondta,tedd ki magad legnagyobb félelmednek,utána a félelem erejét veszti.
Amikor kicsi voltam két dologtól rettegtem;kiállni mások elé és attól,hogy elhányom magam.Ezek a félelmek tini koromban sem múltak el,sőt.Akkor hatalmasodtak el csak igazán rajtam.Mindenkit szebbnek,okosabbnak,jobbnak láttam saját magamnál.Igyekeztem kivonni magam a nyilvános szereplések alól,leginkább azért,mert a nyilvánosság számomra egyet jelentett a pánikkal,a pánik pedig a rókázással.Valahányszor szóban kellett felelnem,legszívesebben még akkor is megkértem volna a tanárt,menjünk ki a folyosóra,hadd mondjam el négyszemközt.Mondanom sem kell,ez egyszer sem jött össze és pontosan ezért nem kaptam soha jobb jegyet hármasnál,ugyanis képtelen voltam koncentrálni.A lecke helyett egyfolytában attól rettegtem-vártam?-melyik pillanatban röhög fel valaki hangosan és bénáz le nyilvánosan,vagy ilyesmi.Én meg amilyen mulya voltam,arra se lettem volna képes,hogy kiálljak magamért,inkább csak ültem és könyörögtem volna,nyíljon már meg alattam a föld.
Írni viszont mindig is szerettem.Különös módon attól soha nem féltem,hogy az írásaimat a nyilvánosság elé tárjam,legyen az csupán egyetlen személy,vagy akár egy egész osztály.Hiszen nem volt vesztenivalóm.Vagy tetszik valakinek amiről,amit,ahogyan írok,vagy nem.Ez van.Nem fogok belehalni,maximum nem olvassa el.
Az előbbi beidegződés-már amennyiben ez a jó szó-néha még most is visszaköszön,valahányszor nyilvánosan kell beszélnem,bár egyre kevésbé izgat,mennyire értenek velem egyet,és lassan de biztosan felfogni,az élet nem egy tisztás,ahol mindenki mindenkivel boldog egyetértésben,kézen fogva sétál a naplementébe.Nem mintha ezzel bármi baj lenne.Mindennek ellenére tény,hogy írni még mindig jobban szeretek,és a helyzet az,hogy szerintem ez már nem is fog megváltozni.
A bulimia pedig valami olyasmi volt,amiről soha nem gondoltam volna,hogy valaha is közöm lesz hozzá.Annyit tudtam,hogy rettegek a hányástól.De talán nem is a hányástól rettegtem,hanem a konfliktushelyzetektől.Az a típusú ember vagyok ugyanis,aki zsigerből taszíttja a veszekedés minden formáját,ha mégis erre kerül sor,magamban teljesen bepánikolok,a gyomrom tartalma pedig szinte azonnal kikívánkozik.
A pszichodoki,akihez anno jártam,azt mondta,ez azért lehetséges,mert a szüleim régen rengeteget veszekedtek,nekem pedig ez volt a védekező mechanizmusom.Ők összevesztek,én hánytam.Nekik lelkifurdalásuk volt,elmentünk kajálni.Én jobban lettem,ők szégyellték magukat.Ez az állapot maximum három napig tartott,majd kezdődött minden elölről.Na mindegy,nem szeretnék túl sokat időzni a múltban.
A lényeg,hogy mostanra úgy gondolom,szembe kell néznünk a félelmeinkkel,hiszen csak így engedhetjük el őket.Bár a stresszhelyzetben rám törő rosszullétek még nem múltak el,rosszabb napjaimon azzal igyekszem nyugtatni magam,hogy életünk során minden nehézség és minden lehetőség okkal történik.Előbb vagy utóbb pedig a miértekre is fény derül.
Kommentek