Ha lenne annyi kezem és ujjam, hogy összeszámoljam életem azon pillanatait, amiket feleslegesen másokra fecséreltem – főleg olyanokra, akik egyébként a kisujjukat sem mozdították volna értem soha, de az egójuknak jót tett, ha időnként valaki tisztára nyaldosta – akkor talán már a fülemből is karok nőttek volna.
Elérhetetlen pasik, megvalósulatlan baráti kapcsolatok, melyekbe sokkal több energiát fektettem, mint amennyit kellett volna. Így utólag visszagondolva ezek a próbálkozásaim mind a csak-azért-is-korszakomból származnak. Tudjátok, amikor felfújod magad, mint egy mérges pulyka és nagyon elszántan kijelented, márpedig kis barátom tőlem addig nem szabadulsz, ameddig be nem bizonyítom, hogy igenis szükséged van rám. Mondanom sem kell, ezek a kis játszmáim rendre így végződtek: Élet – Dóri: 1:0.
Nem mondom, hogy könnyen, de eljött az a pont, amikor ráeszméltem, ideje mosléktalanítani a fejem, átgondolni az emberi kapcsolataimat és rövid úton kigyomlálni mindent, ami nem oda való. Valójában, amíg le nem ráztam minden sallangot, azt hittem pokoli lesz. Vagy minimum lelkifurdalás keltő. Tévedtem. Egyszerűen csak megkönnyebbültem. Nem is tudom, talán valahol a tudatalattim már tudta, amit akkor én még nem; ha valami nem volt igazán fontos, vagy nem is létezett, az elvesztése sem fog nagy sebet ejteni a lelkemen.
Ha valaki nem értékel, arra nem érdemes időt vesztegetnünk. Futhatunk pasik után remélve, hogy mi leszünk azok, akik megváltoztatják, kergethetünk barátokat, akik nincsenek ránk tekintettel, előbb utóbb rá kel jönnünk, nem fog működni. A kapcsolat alapja a kölcsönös tisztelet, egyedül nem lehet egy építkezésbe sem belefogni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: