Semmi sem tart örökké. Tudjuk jól, valamiért mégis azt gondoljuk, ez csupán a jó dolgokra érvényes. Bárcsak azt mondhatnám, képes vagyok határtalan örömmel fogadni életem pozitív eseményeit anélkül, hogy sötét felhők árnyékolnák be gondolataim.
Nem mintha soha nem lennék – vagy lettem – volna boldog, csak éppen meggyőződésem, hogy a sors azért a sors mindig ott settenkedik mögöttünk, szemmel tartja az embert és sosem lehet tudni, mikor támad hátba.
Persze okosabb lenne inkább megélni a pillanatot, nem pedig örökké várakozó állásponton lenni, hiszen a nehéz időket úgysem kerülhetjük el. Azok bizony jönnek, ha kell, ha nem – főleg, ha nem és főleg, amikor éppen nem számítunk rájuk – letarolnak mindent, egyedül hagyva minket a tudattal: valóban semmi nem tart örökké.
Ez pedig még mind semmi, ahhoz a monológhoz képest, amit ilyenkor a józanabbik énemtől kapok: „Gratulálok, igazad volt. Nem tartott örökké. Na és mire mentél vele? Az ég világon semmire. Sebaj, veregesd csak vállon magad, miközben patakokban folynak a könnyeid amiért hagytad elszállni a pillanatot.” Mit mondhatnék? Igaza van…
Nem könnyű megbarátkozni a ténnyel, hogy utunk során egyre több akadállyal, problémával és kihívással kell szembenéznünk, sokszor akkora pofonokkal kísérve, amitől úgy érezzük, majd leszáll a fejünk, de még ha a fejünk a helyén is marad, tutifix, hogy padlóra kerülünk. Mintha a maradj talpon real – life kiadásába csöppentünk volna…
Tudjátok mit? Nincs ebben semmi rossz. Padlóra kerülni teljesen normális. Ott maradni kevésbé. És ez most egészen úgy hangzik, mintha egy női Rocky és nem egy Nyúl Béla veszett volna el bennem.
Nyúl Béla vagyok vagy sem, végső soron egyetértek Fülessel a Micimackóból: „Az esőben az a jó, hogy mindig eláll. Előbb – utóbb.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: