Mindannyian jól ismerjük a teknősbéka és a nyúl történetét. A hetvenkedő nyúl futóversenyre szólítja az erdő lakóit, mire a teknős úgy dönt, vállalja a próbát. A nyúl persze kineveti, hiszen hogyan is győzhetne egy páncélos egy tapsifülessel szemben? A futás kezdetét veszi, a nyúl több, mint nyúlhosszal vezet…és most jön a kedvenc részem:
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellet is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.
Vannak azok a napok, amikor attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitom a szemem, egészen addig, amíg le nem csukom azon pörgök, mennyire nincs igazság a Földön. Miért van az, hogy egyszer nem történik semmi, vagy éppen fordítva, minden egyszerre történik. Teszem a dolgom, építgetem az életem, mégis olyan, mintha egy helyben toporognék.
Ilyenkor, afféle nyugtatóként, gyakran felidézem magamban ezeket a sorokat. A sebesség relatív. Egyesek gyorsan, míg mások lassan mozognak, és ez így is van jól. Csak éppen rendre elfelejtjük, ezek közül egyik sem jelenti azt, hogy több mindent intézhetünk el egyszerre. Egy dolog számít; folyamatosan haladunk előre. Történjen bármi, nem számít, mennyire lassan megyünk, csak ne álljunk meg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: