Ugyan, mire lenne ez jó? De most komolyan? Minek ezt folytatni, ha egyszer ennyire különbözünk egymástól? Minek keresgéljünk közös pontokat, amikor nyilvánvalóan nincsenek?
Fafejűbb napjaimon képes vagyok egy öszvérnél is makacsabbul viselkedni; szemellenzőt húzok és bedugaszolom a fülem, a világegyetem közepének hiszem magam és azt képzelem, egy kapcsolat működésének kizárólag én vagyok a motorja.
Az én véleményem, az én ötleteim. Egy csapásra beképzeltté és arrogánssá tudok válni, csak mert éppen elpattant valami a fejemben. És ki(k) szívják ennek leginkább a levét? Naná, hogy azok, akik a legkevésbé érdemlik meg.
Pedig a kapcsolatokhoz két ember kell, csak az én véleményemmel és az én ötleteimmel nem működhetnek. Hiszen, ha így lenne, akkor nincs is értelme kapcsolatról beszélni.
Teret kell engednünk a másiknak az önkifejezésre, a véleményalkotásra, persze ez nem jelenti azt, hogy mindig, mindenben egyet kell értenünk, hiszen az lehetetlen. Mellesleg egy idő után szörnyen unalmas is. Ellenben, ha nem vagyunk képes együtt dolgozni, kompromisszumot kötni, közös pontokat találni, egyszer csak azt vesszük észre, hogy teljesen egyedül maradtunk.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: